Jaroszlav

-jajNEEbaszki én most leszállok.

-N E M.

-...te vagy a révész és most lehúzol a pokolba, mi?

-valahogy úgy. vagyis öah...na jó a harmincötös előtt kilöklek, de addig üljél meg a seggeden.

* * *

  a továbbiakban utcai lámpafénytől infernálisan vöröslő láncdohányfüst, domboldalon szikrát hányó, halálra ítélt - és immár ténylegesen elpusztított - szánkók és kellemesen csiklandó adrenalin voltak nemes útitársaink.

aztán pedig szerelmes lettem radiátorokba persze.

  Noha kicsiny és szégyenlős még ez az ónos Naplepény és nem vagyunk híján a délelőtti, bájosan hisztérikus hópergéseknek sem, úgy érzem, megérjük még a tavaszt.

elment a szippantós.
visszajön mindjárt.

  mindjárt.

  Mégis honnan a picsából sejthettem volna, hogy már megint álmodok?
mindenesetre nagyapám kappanhússzínű kis házikójának ajtaját e PorcelánszagúPasztellvilágban is nehéz nesztelenül kulcsra zárni.

...bezárkózni anélkül, hogy bármelyik, a jószágudvar felé igyekvő, baltát, kaszát, kapát, lapátot és egyéb mezőgazdasági fegyvert lóbáló leányka vagy ifjú meg ne torpanna a kapkodva karistolgató, fémesen nyüsszentő hangok hallatán, melyek a láthatatlan kezektől idegesen feszengő ajtó túloldaláról, a meleg, és ételszagú ház gyomrából jönnek.
étel. élelem.
az eleven hús langyos, rémülettől visszanyelt, egyre duzzadó, majd tehetetlenül kibuggyanó párája.

 létvágygerjesztő ebmerétek.
 
egy pillanatra megállnak az ajtó előtt, majd szerszámaikkal -úgy tűnik, sürgős dolguk lehet az árnyékszékés az öreg diófa előtt elterülő zörgős füvű udvarocskán - némán tovaszaladnak.

meztelenek mind és halálosan gyönyörűek.

iménti rémületem pillanatok alatt redukálódik minimális szorongássá, majd emelkedik kéjtől űzött fennséges cselekvésvággyá.
izomból feltépem a már félig bereteszelt bejárati ajtót és rohannék én is az emberlényekkel, ha

 ha nem állna a borostyánlugas alatt, a lábam előtt egy fasza kis csónak.
bele kell ülnöm és nem szállhatok ki útközben.
a Szilárd evezi a mohás járdán egy ásólapáttal, a sövény mellett, még haladunk is, és azt mondja, ő a révész HAAHAA röhögök rá és máris meztelen, akárcsak a többi.

megérkezünk a hátsó udvarba, ahol több tucat fiatal ül, vagy fekszik a fűben, többnyire szótlanul, cigiznek.

szemem láttára, a malacólban ütöttek agyon egy csecsemőt.

   mostmár kiszállhatok, intett Szilárd, a révész, aztán ettünk szőlőt vagy valamit, ez már amolyan félálomféleség volt.

én nyertM.

 hátára fektettM nM őket kerestM sose tiszteltM még kevésbé hittM nem jutott, hát nM ettM én bizony szerettM réteken cigiztM magamért tettM engM sosM értetek tett...N csak részegebb lettM  szexeltM, nyeltM katarzisba estM véresre nyestM még most sem értM vártamvártamvártam hazaértM élve eltMettM

                                                      aznap délután még esőt reméltM.

  Hogy ittas volt-e még attól a diszkréten tradicionális tölgyfaasztalok között szédelgő nagyvárosi estétől, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy hajnal volt és én úgy aludtam mellette, mint egy zsák nyers bikahere.

  Arra ébredtem, hogy a vállamra nehezedik és mint aki rögvest megtébolyul, zihálva nyögi az arcomba, hogy..
- Szégyellem...magam...

sejtelmem se volt, hol vagyok és ki beszél hozzám, de mihelyst kellőképp magamhoz tértem, csitítgatni kezdtem, mint egy bélbajos csecsemőt.
kinyögte.
-ááá...sosem eszek gyümölcsöt..mindig csak HÚSt meg HÚSt de gyümölcsöt meg zöldséget sose...áááÁÁ NEee.

  Arcélen cirógattam, mondtam, próbáljon meg aludni szépen.
perceken át hánykolódott, mire megkérdezte,megeheti-e az egyik narancsomat.

  A következő, amire emlékszem
...megpróbált fölültetni maga mellé néhányszor, jórészt sikertelenül mert minduntalan álomba - és összezuhantam, kupacot alkotva az egymásra halmozott takarók tetején, de azt még jól hallottam, hogy narancscikkeket nyammog és olykor-olykor az én számba is gyömöszköl egy-egy falatot, tehetetlen arcizmaimat látván persze tenyérrel segítve a rágást.

 Kora reggel indultam vissza, sírtam útban a villamos felé és leráztam a dért a bokrok ágairól.

rugalmas voltam, mint a vízipipatömítő gumigyűrű azon a végtelenül hosszú mutatóujján ó.
     otthagytam az ágyán alva, és sírt ő is.

             a borra fogta meg a progeszteronra...

 Alvás híján üresen kongó bádogeresz az ablak alatt.

Ez is egy átmocorgott hajnal volt, nyugtalan félálmokkal. 

 amolyan csöndes esős.

Valaki kiment a bejárati ajtón és nem jött többé vissza.

                                             " an ocean so deep

                                         he will drown in his sleep."

 "...Arra gondoltam, hogy meghalok. Milyen nagy, sötét órák szálltak, kongtak el már felettem - soha nem gondoltam a halálra. A nagy dolgokat könnyen elviseli az ember. De ilyen semmiségbe, ilyen parányi kis vágyba, hogy az ember biliárdozni szeretne, és nem lehet... ilyenbe már sokan belehaltak."

                                                                                 Zilahy L.-A lélek kialszik

ájultan fekszem veled.

                                         Számtalanszor elbúcsúztam már tőled.

   "ugyan, te folyton csak a búcsúra gondolsz."

 jóllehet, ellentétben veled, hiszen te fütyülsz rá, hol járok épp, mit eszem, mit rajzolok, mivel, vagy kivel álmodom, sírok-e vagy nevetek, ha épp nem vagyok a közeledben.

   én számlálom a titokzatos perceket, meddig élhetek még vajon.
te bezzeg oly zseniális vagy, nem kell ilyesmivel törődnöd. te magadat élteted.
és engem.
te létezhetsz nélkülem.
én nélküled egy percig se.

     kettőt rántott vállamon az a visszafojthatatlan, torkot szaggató sírás. az a fajta, amibe beleszédül az ember, ha hirtelen nem kapaszkodik meg valamiben, akármiben, és akaratlanul is motyog magában, elfuldoklott, félig lenyelt szótagokat, miközben buborékok szivárognak az orrából, de nincs a közelben zsebkendő, ami tompíthatná a fájdalmat, vagy egyszerűen nem érdekli, hogy folyik a taknya. 

ekkor persze már egyedül voltam, otthon, a kis szoba nyárillatú pokrócokkal tömködött sarkában.
 talán a szekrény ajtajába kapaszkodtam, nem emlékszem.

  Micsoda este volt.
Millió és millió holdfehér csíkká olvadt, buszablakon túli világot nyalt mellénk útitársul ez a csalfa hortobágyi száguldás, amit, mint száron feszített paripát zabolázott az egyre sűrűbben fölizzó, antropogén fénypászmák főútmenti sora, jelezvén, hogy hamarosan lakott területre érkezünk.

 A tajtékzó jármű lehiggadt, majd bősz, de immáron ártalmatlan kongással vette be az első kanyart.
tekintetem ekkor akadt meg a gyönge fényben nyújtódzkodó, álmatag épületmaradványon.

 Öblös, kormos semmivel bélelt hézagok vezették az ifjú éjszaka fáradt kis huzatgyermekeit a téglafal fokhíjain  keresztül a ház alvó lelkéhez.
egy aprócska falrészletet azonban látszólag megkímélt az idő rozsdás vasfoga, s ezen a viszonylag egyenletes felületen pillantottam meg a sűrű, fekete festékkel fölmázolt, vastagon kontúrozott, szívforma alkotást, melynek üresen hagyott közepén szenvedélyesen kacskaringós, sötéten vérző B és Ó betűjegyeket áldozott valaki egy -talán- húsvér szív eleven ritmusának.
 "szűk másfél órácska és hazatérek." gondoltam, majd felszínes álomba merültem a vén, bánatos motor monoton sírására.

azóta keresem őt.
meg akarom találni.
meg kell mondanom neki, hogy szeretik.

  Ä és volt földrajz faktos tanárom szerint küszöbön álló évünk felettébb érdekes lesz, többek közt azért, mert mind elpusztulunk.

 nos, e cseppet sem bíztató jóslat akárhányszor szóba került, én mindannyiszor arrogáns-unott grimasszal gurítottam vissza oda ahonnét jött.

  ...mígnem a minap, egy szókirakózással töltött, meghitt estén, miközben azon agyaltam épp, hogy a táblán nyújtózkodó 'SZARAT'-ot miként tudnám a rendelkezésemre álló nyomorék betűkkel ragozni, odakinn villámlott egy böszmenagyot.

   Mire én nyögtem egy halk "öaa v illám lot t öö"-t, majd mikor szembesültem a lényemet körülvevő, érdektelen és türelmetlenül várakozó tekintetekkel, kurtán megtoldottam a táblán ékeskedő szót egy csekély pontot érő O és M betűvel.

   Én ekkor gondolatban már apokaliptikus lávát köpködő vulkánmohákkal táncoltam a küszöbön túl.
december van és villámlik meg mennydörög.
a jóslat végül beteljesülni látszik.

   A műanyag betűk tovább kattogtak, a táncom pedig elhalt hirtelen, mert eszembe jutott...

 ...hogy ez a sok szennyes,pusztulást mégsem érdemlő gondolat itten az agyamból a világhálóra folyva eeez itt ez mind az éterben fog saját néma üvöltésébe fulladni, ha tényleg vége lesz a dalnak.
hát faszkivan
vésném inkább agyagtáblákra. nemesebben vészne.
csak ne lenne az a bűvös, apátiába és tétlenségre csábító szó.
az az UGYANMINEK az.