Konrád

 nem olyan dolog ez
amit hagynom kéne megtörténni. nem olyan.
még nem.

van még egy adag kávé a gázon.
az utolsó adag. ó igen, az az enyém.

...és a csecsemő-orrszívó gyásza

    egyik kezemben félliteres bögre tele valami gyanús nedvvel, másikban a konyhaajtó kilincse, vadul rángatom az istenfaszát, nem nyílik, rángatom rángatom nyikorog rángatom, apám az asztalnál ül a büdös zsíros székén, noha pofáját a tévére szegezi, tudom, hogy a szeme sarkából figyel rángatom és bár csak másodpercek játéka az egész, úgy érzem, mintha véres gennyhabot okádó rottweilerdínó lesne a széken ülve, ugrásra készen és én ez elől a gyilkos bestia elől menekülnék, de nem nyíílik a kibaszott ajtó aztán persze sikerül, a kilincs megint a kezemben marad, HÖHÖ, röhintek esetlenül, AUTOTÓM!!, és kilögybölök némi folyadékot a küszöbre, kint vagyok de még mindig azt képzelem, hogy csak pillanatokon múlt az életem és ő a tévét nézi bőszen de tudom, ha visszamennék, hozzálátna, hogy.

majd egyszer megköszönök drága szelíd apámnak minden kellemesen elköltött ebédet.

szerepcsere esetleg? =)

hú legutóbbi álmomban...

   ...nővérem ágyában ébredtem, nyakörvvel, lánccal, mellettem ismeretlen ifjú, WTF??, néztem rá, ő meg: pofa be büdös ribanc, és lerántott a lánccal, de azért kedves volt, mondta, hogy hoz nekem fasírtot meg kávét.

egyedül maradtam, kinéztem az ablakon: valami strand volt közvetlenül mellettünk, az idő ramaty, az ég szürke, meg amúgy minden az, és fújt a szél, jaj, nagyon, csak úgy gurultak az emberek a zavaros(?) vízbe...visszajött a srác, kinyitotta az ablakot és irdatlan vehemenciával a medencébe vetette magát. utána néztem, kiabáltam úbazmeg ezt most miért? a vízben mindenféle végtagok, torzók, hullák lebegtek. az ifjú kiugrott a vízből, üvöltött és a szemgödrében kotorászott, ömlött a vér a csempére, akkora a sodrás a szél miatt, mondta aztán tárgyias hangnemben, hogy kitépte a szemgolyóimat, aztán közölte, hogy visszajön a szobába, én meg óbégattam, hogy JAJ NEEE és majd' megőrültem a saját üvöltésemtől, de folytattam, mert nem tudtam abbahagyni, és hallottam, ahogy nyílik az ajtó és láttam a fiú sziluettjét és hallottam, ahogy csorog a vér ő meg ismét jajveszékelt és kinéztem megint és Édesanyát láttam, amint épp a medencébe ugrik és mosolyog, és integet és közli, hogy szeretem a finom langyos vizet, és annyira üvöltöttem, hogy nem tudtam figyelmeztetni őt, és jött a srác és fogta a láncom, csobbanást hallottam kintről aztán sikolyt, amit elnyomott a szél és a bugyogó víz és a fiú mindkét szeme hiányzott és sírt és állt előttem és hánytam a félelemtől és


fölébredtem, nutellás kenyeret ettem reggelire és reméltem, hogy szép napom lesz.

én is, higgyétek el, gyerekek, én is kiszakítok most egy darabot az égből.

                    kóbor          says:  * kék és halvány, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott
                    Á                  says:  * de nem olyan
                     kóbor         says:   * sajnálom, megismételhetetlen
                    Á                     says: *  ÁKKURVÁSZÁREGET!
                   kóbor            says:  *halványkékistTENFASZA
                                                      *!
                       Á                 says:   *szeretlek

  semmiféle tragikumot nem vélek fölfedezni abban, ha az ember azért tartja érdemesnek az ébredést, hogy a nap további részében saját maga frissen főbe lőtt self-portrait-jét fesse dizájnos és alig használt mindenszentek-mécsesekkel körbepakolt, rezignált pincecsöndben.

...azt álmodtam, hogy a tévészobában ülök, az ágyon egy nő alszik, akit nem tudok fölébreszteni, odakint pedig van egy úr, aki- ha jól értesültem- meg akar ölni kicsit. telefonálni akartam, de akárkit hívtam, folyton ugyanaz a japán tag vakerált valamit monoton hangon a vonal túlsó végén. ááh creepy volt. nagyon

Talán ha nem lökött volna le a lépcsőn, én sem fojtom őt álmában kádba később.
ha nem zárta volna rám azt a dögszagú szekrényajtót a pincében, én se tépem le a körmeit, miután teljesen kiszikkadtak az ujjbegyei a hideg vízben.

ha lett volna bármi is, akármi, ami csak halványan sejteti azt, hogy ő még sose halt bele semmibe.

az utolsó buborék a kulcscsontomra tapadt.
én kiszálltam, ő maradt fekve. én a napon ráztam szárazra a bundám, ő, ha tehette volna, a moslékos vízzel együtt a lefolyón keresztül távozik

.

azóta csak rá gondolok, valami mély és elégedett szeretettel. a körmök már kiszáradtak, ha zápor jön, kis dohánnyal keverve sodrok belőlük és elszívom a lépcsőn ülve, szerette az esőt.

azt hiszem, nem volt neki véleménye a világon semmiről.

 nem

                                                                            én

voltam.

 egy ideje érzem, hogy ragad a szemem, mintha egész nap bőgtem volna, megállás nélkül.
pedig dehogy egész nap
én csak
én most

ez itt  jelenleg nem én vagyok.    vagyis
                                                                                                      nem.

 most ínséges időben teafűből sodort cigaretta vagyok a szájam szélén, füstöm ízletes.
de mi vagyok éjjel. elalvás előtt. hangya vagyok az ágy narancssárga végében, lábbujjamnál fogva emelem magam a magasba, kitinizált  rágóim aprók, kettéhasadnak, mielőtt jól elszállnék oda.

nos, jöttem megint nyígni. valójában csak azért járok ide.
csatakos szubverzió minden egyes karakterem, agitatív ontológ istenfasza.

valami idegen hangot hallanék most kintről. igazán jólesne.

  zúg a fülem, halllooood? valaki...

 Zsebembe nyomtam a már hűvös csikket és ahogy átkúsztam az éjszakai eső városi bűzét lehelő párás utcán, hatalmas vörös pulcsival a testemen úgy bukfenceztem a legközelebbi veresgyűrű som bokor tövébe a parkolóból tolató dühödt Transit mögül, mint egy girhes rókakölyök.

Tiszták vagyunk
           pepita hajnalban

        ragyogunk arcunk
 holdfehér füstkontúr
                                       alattunk szálkás pad remeg

az ismeretlen jelekkel tarkított
                                                                         tudatlanságtól és
               egymástól fázunk félszegen

   ahol a legmélyebb az árnyék
mancs karistol félhetnénk

de egymás közönyébe bújunk
                 nem hagytad hogy várjalak
 induljunk vissza
hosszú lesz holnap a csend szünete

         most a fogaid közt vigyél haza, jó?